A leghosszabb nap
Elérkeztünk a nyári napforduló időpontjához, amikor is a Nap megfordult égi útján. Ezt a napot a világ minden táján megünneplik, a közös elemek, a tűz, a virágok, az énekes-táncos mulatozás, a közös gyökerekre utalnak. Mind a pogány, mind a keresztény kultúrkörben jelentős ünnep, noha a keresztény hagyomány június 24-én Keresztelő Szent Jánosra, Jézus megkeresztelőjére emlékszik. Ősiségünkben június 21. Megtartó Boldogasszony - Földanya ünnepe.
Idén (2026) június 21. 10:24-re esik a napforduló asztrológiai ideje, de a leghosszabb nappalt, és a legrövidebb éjszakát - őseink útját követve - ma ünnepeljük.
A Nap a férfi minőség jelképe, mely ilyenkor van ereje teljében, hiszen a napforduló napján tartózkodik legtovább a látóhatár fölött. A Nap éltető fényének áldásairól sokszor elfelejtkezünk a mindennapok rohanásában. Most megállva köszönjük hát meg neki melengető sugarait, melyek felolvasztották a tél jegét, és felmelegítették a fagyos Földet. Tavasszal kicsalogatták a magokat a földalól, hogy a színpompás virágok megörvendeztethessék a lelkünket.
A nap melege megérleli Földanya ezerféle gyümölcsét, zöldségét és gabonáját, hogy éhünket csillapíthassuk. Így gondoskodnak gyermekeikről Napatya és Földanya - a női és a férfi energia - együtt.
A őseink szertüzet gyújtottak Szent Iván éjszakáján, hogy a máglya fényével segítsék a Napot a sötétséggel vívott harcában.
A tűzzel a gonosz szellemeket is szerették volna elűzni, és hogy hatásosabb legyen, énekszóval, tánccal kísérték a szertartást.
Heltai Gáspár 1570-ben ezt írta: "Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta."
A szentiváni tűzgyújtáshoz sokféle hiedelem fűződött.
Bod Péter feljegyzése szerint (1750-es évek):
-Üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona meg ne üszkösödjék.
-A tűzugrás alkalmából a tűzbe dobott gyümölcsnek gyógyító erőt tulajdonítottak.
-Szokás volt mezei virágokból, füvekből koszorút kötni s ezt a ház elejére akasztani, tűzvész ellen.
-A hagyomány szerint, akik Szent Iván éjszakáján átugranak a tűz felett, egész évben együtt maradnak.
-A tüzet a hajadon lányok át szokták ugrani, ebből jósolnak férjhezmenetelükre vonatkozóan.
- Némely helyen nagy kereket forgattak ezen a napon.
Jobbágyiban, Nógrád megyében, a kerékre szalmát kötöttek és meggyújtották, forgatták addig, amíg égett a szalma.
A Győr megyei Szentiván környékén taligakerékre kötötték a szalmát, aztán meggyújtották, de nem gyufával, hanem csak úgy régiesen, acéllal és kovával ütöttek tüzet. A temető közelében egy magas dombon készültek erre a játékra. Éjfélkor eresztették le a dombról az égő kereket. Azt mondták, hogy ott van az arany, ahol a kerék megáll és hogy ezen az éjjelen a föld alatt rejtőző aranykincs meggyullad és ami rozsda van rajta, az kékes lánggal leég…
A kerékforgatás különben azt jelentette, hogy a Nap már az égen a legfelső pontjára hágott és – amint a régi prédikátor hozzáfűzte a tanulságot – minden dolgok változnak.
A Szent Iván éj szorosan kapcsolódik a szerelem varázsláshoz is. A fiatalok régen minden leányt név szerint kiénekeltek és hozzá a legényismerőse nevét is kimondták! A falu nem volt messze, hallotta, aki nem aludt! Sorra került minden leány, a nevek sorrendjét utcák szerint vették. A leány, amikor a legénye nevét hallotta, abban a pillanatban nekiszaladt a tűznek és átugrotta. Másodszor is ugrott, amikor a saját nevét énekelték. Az is előfordult, hogy leány és legény kézenfogva – együtt ugrották át a lobogó lángokat. (pl. Széles a Duna)
Persze, az éjszakában nyílt vallomás volt ez, s komolyan és véglegesen megpecsételhette a fiatal pár sorsát! Ha a legénynek nem tetszett az a leány, akivel kiénekelték, szétrúgta a tüzet. De a leányok hamarosan helyreigazították.
Az idősebb asszonyok, bodzaágat pörköltek a tűzön, hogy azzal kössék be a daganatot, mert az elapasztja.
Pogány szokás a tűzugrás, vélte egy időben a tudomány, és az egyház. Mit tehetett hát a magyar nép? Jézusról énekelt és hazafelé menet egy kedves, szinte gyerekes dallamra megzendítenek egy Mária-éneket is, mintha csak pappal és csengettyűt rázó ministráns gyerekekkel mennének.
Mint tudjuk, nem először fordult ez elő a történelemben, hogy ősi tudásunk védelmében cselhez kellett folyamodnunk. Gondoljunk csak arra, mikor táltosaink bölcsességét mesékben és mondókákban kellett tovább örökíteni! Szerencsére, ha rejtve is, magyar hagyományaink tovább éltek, és most a miénk a feladat, hogy tovább vigyük, és őrizzük a lángot!